Székelyföldi úti emlékek.

Balatonboglár, 1941 január hó.

Székely Újság részére irta dr. Dencz Ákos volt orszgyülési képviselő.

Nemsokára fél esztendeje lesz annak, hogy mi "magyarországiak" ahogy bennünket székely testvéreink előszretettel neveznek Szívszorongva vártuk azt a döntést amelyik Trianon igazságtalanságait fogja jóvátenni. Megtörtént. Ha Bécs nem is tett eleget annak az óhajnak, amit minden magyar úgy fejez ki: "mindent vissza",a vér nélküli eredmény igy is igen jelentős. Határtalan volt az a lelkesedés, amelyet ez a döntés a bevándorolt és törzsgyökeres magyarországiakban egyaránt kiváltott. Közismertek azok a történelmi események  amelyek az elmúlt év szeptember havában lezajlottak és e sorok irójának nem is lehet hivatása, sem célja , hogy azokra ezen a helyen ismételten visszatérjen , inkább mint hű és fajtáját szerető székely ember, személyes tapasztalatai alapján egy-két szemelvényt szándékozik e lap hasábjain elmondani az elmúlt idők egyes eseményeiről.

Most derült ki igazában, hogy mily sokan vagyunk mi erdélyi székelyek, akik székelyföldünkről nem kelet, de nyugat felévettük utunkat, itt találtuk meg boldogságunkat őszinte magyar testvéri szretet között. De kiderül az is, hogy az "Erdélyi Unió" nem puszta frázis, elszakithatatlan gyökerei vannak az anyaország politikai és társadalmi életében. A magyar hiszekegy, minden igaz magyarnak rendithetetlen bizalmát fejezi ki jövőnk iránt. Budapesten a Szabadság téren, továbbá az ország egyéb részeiben többezer helységben a félárbocra eresztett országzászló, a magyar országgyülés palotájában ugyancsak félárbocra felvont cimeres nemzeti lobogó, a téren lévő szobrai mind egy-egy szimboluma nemzetünk meg nem alkuvó akaratának, szívós kitartásának.

Huszonkét esztendő alatt nem mulhatott el egyetlen nyilvános összejövetel, ünnepély ahol nemzet nagy fájdalmát az elkeseredett lelkekből ki ne tört volna. Nagy nemzeti ünnepünk, március 15.-ke, az aradi gyásznap október 6.-ka, úgyszólván mindig a magyar irridentizmus jegyében zajlott le. Szálló igévé lettek a "mindent vissza" s' "nem-nem soha!"

A huszas évek elején megalakult Területvéd Liga hatalmas szellemi erejével, tekintélyes bel- és külföldi összeköttetéseivel  csakhamar munkába lépett és igen erőteljes propagandát fejtett kia magyar igzság mellett. A napi és a többi időszaki sajtó magyar és idegen nyelvü kiadványaival állandóan élesztette igazságunk szent tüzét. A külföld érdeklődésének felkeltétésében, ügyünk iránt rokonszenvező előkelő nagy barátaink megnyerésében, kétségtelenül nagy részük van ezeknek az akcióknak. Mi pedig Erdélyből ide szakadt székelyek, ifjak s' öregek, ki-ki a maga foglalkozásában egyenként majd összefogva és társadalmi válaszfalakat nem ismerve, lelkes igyekezettel láttunk munkához a nagy cél érdekében.

Elemi iskolás tanuló voltam amikor szüleim a múlt század nyolcvanas éveiben a szép székelyföldről a mesze Dunántulta sodrodtunk. Atyám ki postatiszt volt, osztozott az állami tiszviselők áhelyezésének sorsában, de nem panaszkodhattunk, mert új hazánkban is becsületet szereztünk a székely névnek. Megszerettek bennünket és atyám csakhamar városunk egyik tekintélyes polgára , vezető egyéne lett és maradt 65 éves korában bekövetkezett haláláig.  az érettségi vizsga után jogot végeztem és mint miniszteri tanácsos a m.kir. postatakarékpénztár h. vezérigazgatója nem régen mentem nyugdijba. Két cikluson át politikai bizalommal is megtiszteltek. dunántuli új otthonom egyik szinmagyar választókerülete a magyar parlamentbe országgyülési képviselőjének küldött. Hálával lehetünk magyarországi testvéreink iránt, akik minket odaszakadt székelyeket felkaroltak, kitüntettek. Miközben a jó politikushoz illő kötelességgel igyekeztem küldetésemben eljárni a megtisztelő bizalmat kiérdemelni ugyanakkor felhasználtam az alkalmat arra is, hogy mint politikus, székely véreimért bel s' -külföldön egyaránt cendben dolgozhassak.

Már korábban többször beutaztam az egász székelyföldet, megismertem eredeti hazámat, annak drága jó székely népét. Családommal hol egyik, hol másik erdélyi fördőben töltöttem el. Sok kedves emléket őrzök ebből az időből. A megszállás alatt egyik volt képviselőtársammal bejártuk annak fördőit, Szlovátával kezdtük. Ott találtuk Maniu Gyulát tőrzskarával, de ott volt Bukarestnak sok kétes eleme is kivált  a nők köréből. Esténként az István szállóban magyar cigány muzsika mellett nagy mulatságot csaptak, de mi sem hagytuk magunkat, mert ottani új barátaink társaságával megerősitve, mindig mi maradtunk "igaz urai" -ahogy mondták az István szállónak. Az oláh önteltségre jellemző, hogy mikor a fürdőigazgatóságnál jelentkeztünk az oláh fürdőbiztos-járásfőnök, udvariasan kijelentette, hogy bármerre mehetünk, bárkivel beszélgethetünk, sőt tartózkodási engedélyünket is készséggel meghosszabitja. Előzékenységét megköszönve kijelentettük, hogy mi most mint turisták csak üdülni jöttünk Erdélybe. Rossz képviselők lennének az urak, - felelte - ha mindent meg nem figyelnének. Különben nem fél tölünk, mert egy évtized után nem lesz magyar szó Erdélyben. Nekik is van Klebelsbergjük, Anghelascu miniszterük személyében, akik az egész székelyföldet román állami iskolákkal látja el. A jövő az ezekből kikerülő ifjúságé, az pedig már teljesen román lesz.

Megdöbbenve láttuk mindjárt a fenhéjazó nyilatkozatának bizonyitékát a székely Slováta községben az Ileana hercegnőről elnevezett új állami elemi román népiskolát. De csakhamar megvigasztalódtunk az oothoni katholikus templomban , ahol Zamora gyulafehérvári kakonok éppen templomszentelést végzett a környékbeli papok segédletével. Az egyik pap, Tompa Mihály allegórikus stylusában olyan gyönyörü prédikációt tartott, hogy a hivek s' velük együtt mi is könnyezve távoztunk a szertartás végével a templomból. Mily nehéz munkát végezhettek ezek a derék kapások, áldozatkész lelkészek, - az Úr szölőjében, a letünt 22 évi uralom alatt. Azzal a benyomással távoztunk Szovátáról, hogy amig ilyen derék papjaink lesznek, nem kell aggódnunk székely testvéreinkért. Beigazolódott! A székelyföld visszatért és nem is egy évtizeden belől, nem a magyar, de a hivatalos oláh szó mulott ki a bérces Erdélyben.

Még a múltból régi ismerősöm volt a marosvásárhelyi Gápár család, Korond fördő tulajdonosa. Ide rándultunk ki tehát ahol az egybegyült fördőző székelyek, jórészt a környékbeli falvakból nagy szeretettel fogadtak. Miuán autóvezetönk elárulta inkognyitónkat, székely testvéreink lelkesedése nem ismert határt. Bizalmasan elárulták, hogy hol émennyi fegyverük van elrejtve, várnak mikor jövünk már. Indulatukat, kitöréseiket alig tudtuk lecsillapitaniés nehogy beszédes megmozdulásuk miatt, nekik az ott maradtaknak kellemetlenségeik legyenek, kénytelenek voltunk korondi időzésünket rövidebbre fogni és távozni. De bizalmunk ezzel a szép élménnyel csak gyarapodott.          

Egyik vasárnap Csiszár fürdőbe néztünk át. Szintén ott találtuk a környék székelységét, ki gyalog ki szekéren kereste fel a gyógyitó fürdőjét. Valami rögtönzött népünnepély is volt . A román hatóságok a nyilvános ünnepély megtartására nem igen adtak engedélyt. Hajnalig vidám zene mellett az oláh csendőr szeme láttára, engedély nélkül szorakoztak. Ehez is székely bátorság, de lehet, hogy baksis is kellett.

Utba ejtettük Segesvárt ahol a székely dalárdák egy Intzédy-Joksman vezetése alatt a fehéregyházi 1849-es csatatéren Petőfi emlékünnepélyt tartottak. Mint politikusok sok beszédet, kiváló szónokokat hallottunk, de amiket a székely nép egyszerü fiai ott mondtak el, mégis mindennél jobban megragadta lelkünket.  Lehet hogy a hely, a környezet, a csaknem egyforma ruháztu székelyek tömege is befolyásolhatta hangulatunka, de ez akkor mind nagy érték volt. Magyar dalokat hallani rabszékelyek ajkairól, Petőfi-Bem ihlette csatatéren ez már több volt, mint amit egy érző magyar szív elviselhetett. Sirtunk, zokogtunk. ""Szegény székely nép, a vihar mikép tép...

Utunk további célaja a szép fördő volt. Itt is nagyrészt ugyanolyan regáti román társaságot találtunk, mint Szovátán. A világháboru alatt elnémult Stanescu park bezzeg hangos volt most a román szótól. Tusnádról Gyergyószentmiklóson át a Gyilkostóhoz mentünk. Gyergyószék városában jó ebéddel vártak. A kedvünk is megjött és beszédbe eredtünk a szomszéd asztal magyar vendégeivel, azonban előre figyelmeztettek, hogy legyünk óvatosok, mert detektivek figyelik az idegeneket. Nem is adtunk okot a beavatkozásra.

Lenyügöző volt az a látvány ami a Gyilkóstónál fogadott. Még jóval a világháboru előtt jártam azon a vidéken. Akkor még a tó környéke eléggé elhagyott volt. Most azonban jó köves út mentén a hegyoldalakon szép villák emelkednek, valamennyi magyar tulajdon. A menedékházban szállásoltunk ahol a bérlő saját szobáját engedte át, mig a többi vendégek fenyőgallyakból készitett és pokroccal leteritett priccseken aludtak. Vacsora után több helyen kigyulladtak a fenyőmáglyákból rakott pásztortüzek, amelyek magasba törő kékes lángokkal az egész környéket bevilágitották, miközben az oláh pásztorok mélabús dalokat énekeltek. Az oláh köznép tisztelettudó volt , mert aki csak közülük elhaladt a jókarban tartott temető mellett, mind megemelte a kalapját s'a nők pedig keresztet vetettek.

Utunk alatt meg két izben találkoztunk rokonszenves oláh megnyilatkozással. Az egyik Suciu nevü rosiori kapitány volt aki fiatal feleségével Magyarországon át násazutra franciaországba utazott. Mindketten nagyon soknak találták megnagyobbodott országuknak Brassótól-Aradig terjedő részét. Nyiltan megmondták, hogy teljesen megértik a magyarok nagy fájdalmát. A másik román, régi jogásztársam, Brassói ügyvéd pedig őszintén megmondta véleményét "betolakodott" fajtestvéreiről. Nem igy képzelték el a nagy átalakulást. De mi sem!       

A Békás szorost teljes egészében nem nézhettük meg, mert a patak mentén pallókat, korlátokat épitettek, a román király látogatását várták. A félelmestes nagy sziklatöbök azonban igy is eléggé bemutatták a szoros láványosságait. Borszékre vezető utunkban feltüntek a kilóméterenként cirkáló csendőrök.Valami Niculica nevü oláh szegénylegény társaival fenyőgallyakból torlaszokat emelt az uton az autók és kocsik elé. Géppuskával félemlitették meg az utasokat s' azután kifosztották  őket. Tökéletes balkáni állapot volt. Borszéken a fürdőigazgató személyesen keresett fel az egykori Remény szállóban épártfogásunkat kérte a székely borvizek exportjához no meg Magyarországon tanuló fia naturájához. Utobbi kivánsága nagyon meglepett, miért ne igértük volna meg mindkettőt, kivált mikor nagy kegyesen megengedte, hogy orvosi vizsgálat nélkül megfürödhettünk a lobogó-kutcsodálatos vizében.

Marosvásárhelyen a székely főváros főterén a Bodorkut helyén egy hatalmas épülettömb, az épülőfélben levő négytornyos román görögkeleti bazilika hivta fel figyelmünket. A szép teret ahol egykor Bemnek, Kossuthnak szobra állott, valósággal eltorzitotta ez a monstrum épület, de a román hatalom úgy látszik, nagy súlyt helyezett arra, hogy a maga erejét éppen a székely fővárosban ilyen módon demonstrálja. Beszélik, hogy egy magyar tanár  mondata, "soha sem lesz abból templom, hanem magyar mozi", kapott is ezért , -mint modják, vagy huszonöt botot, de mégis kitartott a mozi jóslata mellett. Ki tudja nem lesz e igaza? A felvidéken a magyar urak ha össze jönnek , kivélt képpen ha mulatnak , a második szónál már tótra forditják a beszédet és mégis mind jó magyarok.

Telki tékába a  székely muzeumba nem mehettünk be, állitólag rendezés alatt állottak. A halottak birodalma a temető szabad volt. Kegyelettel adóztunk a székelység nagy halottainak: Fogarasi Pap József, Gecse Dániel, a két Bolyai, Dósa Elek, Szász Károly, Bernádi György és a többiek emlékének. Az élet másik derültebb oldalát a hires "Három surolt Grádies"-ban találtuk. Utitársam ott izlelte meg elöször teljes megelégedésére a jóféle flékent, tokányt puliszkával amiket azóta is gyakran megismételünk a budapesti józseftéri erdélyi sörözőben. A vendéglő tiszta magyar közönség és hangulata e hely sem hagyott kételyt afelöl, hogy nem fajult el még a székely vér.  

Legnagyobb sajnálatunkra Háromszék megtekintésére már nem igen jutott időnk, pedig szerettük volna még megtekinteni Előpatakot, Kovásznát, Sepsziszentgyörgyöt-Sugással és Gábor Áron városát, őseim származási helyét Kézdivásárhelyet. Háromszékből mindössze Torja jutott nekünk, de ez a kirándulásunk majdnem végzetes lett. Utitársam a kénbarlang megtekintésekor nem volt eléggé elővigyázatos, rosszul lett és kint a szabad levegőn orvosi segitséggel tudtuk csak magához tériteni. Azóta is messze elkerüli a kénkő illatot.

Hazatérvén beszámoltunk az illetékes helyeken tapasztalatainkról. Hogy mennyire használták fel beszámolónkat székely tesvéreink javára, általában mit tettek bel és külföldön felelős kormányférfiaink, politikusaink, diplomáciánk, de maga az egész magyar nemzet a revizió békés megoldása érdekében mindezek nem tartoznak a nagy nyilvánosság elé. Mindaz kötelesség volt ami történt, igy kivánta a magyar becsület. A véráldozat nélkül elért eredmények a Felvidéknek, Kárpátaljának a keleti és erdélyi országrészeknek visszatérése értékes bizonyságai a magyar nemzet erejének és megbecsülésének.

Nagyon fájlaljuk az odaát maradt testvéreinket, teljesen velük érzünk, bizzanak a legfelsőbb helyről elhangzott szózatban: "sorsuk felett örködünk, -hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér". Ha majd minden visszajön az lesz az igazi ünnep. A történelem igazságot tesz. Székely testvéreim legutóbb is imponálóan megmozdultatok, ezután is tartsatok össze! Rendithetetlenül bizzunk a magyar jövőben!  

Székelynek tartotta magát és büszke volt Székelyföldjére. 

▲