|
Előszó: A II. Világháborút követő zavaros időszakok életünkben tragikus váltózásokat hoztak. Államositották budapesti és balatonboglári ingatlanainkat, ingóságainkat és ezt követve családunkat kitelepitették Csorvásra. Máról hólnapra, földönfutóvá lettünk. Édesanyám, bátyámmal mezőgazdasági munkát végeztek a napi betevő falatért, míg mi Apámmal az “otthoni csapat” voltunk. Földes padlós szobában laktunk és gyertyafény mellett teltek estéink. Ruhánk csak az volt amit viseltünk, nyomorban éltünk. mesélt együttlétünk alatt a “régi szép időkről”. Szeretettel beszélt a Kiskunhalasi Református Főgimnáziumáról, ahol érettségizett. Ezekből a csodás vissza- emlékezésekből csak foszlányok maradtak meg bennem. Még kislány voltam, alig 11 éves. Jóval később aztán a sok rossz után egyszer csak “felszabadultunk” és Balatonszárszóra költőzhettünk.
Az évek teltével egyre gyakrabban jelentek meg bennem a múlt emlékei. Valami hivó szó késztetett arra, hogy ezeket az érzéseket másokkal is megosszam. Édesapámat rajongásig szerettem és tiszteltem. Egy ilyen becsületes s' rendes embert miért büntetett a sors? Azóta is szivemben fajdalmat érzek, ha arra gondolok, hogy egy ilyen nagyszerű személynek élete utlsó évtizedeit igy kellett leélnie. Nem bátott Ő senkit és még csak nem is ártott senkinek. Csupán tanult ember volt, intelektuel. Tudását a közjó javára használta. Mindig azon munkálkodott, hogy cselekedeteivel segitse az emberek boldogulását. Igaz magyar ember és korrekt ember volt, aki szerette hazáját és tisztelte a szó szentségét.
|
